Története
Neve már 1254-ben előfordul okleveleinkben. Az 1274 évi határjárás, Lók szomszédságában levőnek mondja. Hegyközség volt, feltehetően mai helyén, Marczali és Somogysámson közt, a Marcali hát nyugati oldalán. Lakói a berek melletti falvak népének állattenyésztő, földmüvelő foglalkozásával ellentétben inkább szőlőművelők lehettek. Birtokosai a XIV-XV. században a Horvátkutiak.
1536-ban Horvátkuti Ferenc a földesura, 3 portával. Ezt követőleg a Nagybajom környékén birtokos, – és Koroknán családi várkastéllyal is rendelkező Koroknayak szerezték meg, mert az 1542 évi portális összeírásokban Korothnay (Koroknai) Máté a földesura, valamint Literati János "notárius Úr". Plébánosát ugyanekkor Demeternek hívták. Tehát temploma állt még. 1546-ban plébániája nem működik már.
Az 1548-as összeírás lakottnak tünteti fel Koroknay Máté és özvegy Literáti Jánosné kezén, 4 portával. 1549-ben és 1550-ben már csak egy porta a gazdasági értéke. 1552-ben Pethő Gáspár a földesura. 1557-ben Koroknai Máté teljesen felégetett falujaként írják össze. 1564-ben is az ő és Literati János nevén álló puszta falu. Ezt követőleg nem szerepel a királyi adórovók kimutatásaiban. Nem említik az adózó falvak közt.
A falu a XVII. század folyamán puszta, és teljesen néptelen.
A hódoltság után – 1702 körül – a Koroknai leszármazottak birtokai közt sorolják fel mint pusztát.
Az 1715 és 1720 évi országos össszeírásokban nem szerepel a lakott helyek között. 1726-ban is a Koroknai utódok kezén levőnek írták össze. Az 1767 évi Urbariumok nem említik. 1776-ban a papi tized kivetésekor, a Koroknyaiak mellett a velük rokon becsvölgyi Paiss Boldizsár alispán –, valamint szentviszlói Deseő Imre birtokában levőnek tüntetik fel, mint pusztát. Pesthi Frigyes 1864 évi adatszolgáltatója szerint "lakósai szőllőművelők, s a körül fekvő falvakból népesült be…"
A Koroknai-Topos utódok elterebélyesedése folytán, csakhamar közbirtokossági községgé, – szőllőheggyé – lett. Uraság nem lakta. Birtokosai 1814-ben: Bogyay Péter Pusztakovácsiból, Árvai György Pusztakovácsiból, Barcza Károly Pusztakovácsiból, Csákné Pusztakovácsiból, – mely falu szintén Koroknyai-Topos örökség volt, – Deseő Imréné Nagygombáról (Hertelendy Rozália), Gyulai Gaál József Boronkáról – kinek atyja idősebb József 1769-ben vett itt Hertelendy Rozáliától zálogba egy részt, – özvegy Paiss Boldizsárné és Stephanits Gáspár Nagygombáról, Visák Márton, és a szent Miklóssi család. 870 katasztrális holdnyi területén tehát tizenegyen osztoztak.
1828-ban – Ludovicus Nagy Statisztikája szerint – 27 háza volt és 215 lakósa, kápolnával. Fényes Elek 1836-ban kiadott munkája falunak mondja, 313 lakóssal. Ugyanő 1851 évi Geographiai szótárában magyar ajkú népesített pusztának írja, 358 katholikus és 6 zsidó lakóssal, kápolnával, és "szinte oly híres borral, mint a Gombai…"
Mivel jobbágyok nem lakták, az 1848 évi urbéri rendezés nem érintette. Határának legnagyobb részét ekkor Bogyay Péter bírta. Egyházilag Somogy Sámsonhoz tartozott. 1849-ben temploma is épült. De papja nem volt. Egyházi iskoláját 1894-ben az "Alsó Kápolnai dűlőben" említik másfél holdas telken.
A község 1859-ben összesen 101 lakóházból állt. Határából kerek számban 387 hold volt szántó, 116 rét, 4 veteményes kert, 199 szőlő, 7 legelő, 123 erdő, 10 hold a belsőség udvaraira esett, és 24 hold a használhatatlan terület.
1873-ban 657 lakósa van, 112 házzal. 1890-ben 771 lakósa és 133 lakóháza. 1910-ben 854 lakósa, 165 lakóházzal. Jellege mindvégig rendszertelenül épült hegyközségi. Lakói pár holdas parasztok és zsellérsorban élő szőlőgazdák. Anyagi viszonyaikra jellemző, hogy 1905-ben csupán 33 itt lakó gazdának volt képviselő választási joga. Rajtuk kívül Csupor Mihály korcsmárosnak. Tehát a mintegy 150 családból 35 személynek.
A falu lakossága kivétel nélkül a mezőgazdaságból élt. A környék települései közül itt jutott a legkevesebb terület egy lakosra. Ekkora földterületből nem lehetett megélni, ezért e község látta el a környék uradalmait hónapszámosokkal. Somogysámson egyházi birtok volt, Marót gróf Hunyady József területe, Szőcsény a Vésseyeké, Marcaliban gróf Széchényi Andor Pál volt a földesúr. A felső faluvégiek Marótra és Sámsonba, míg az alsó faluvégiek Fehérakolba és Cserhátra jártak dolgozni a Széchényi uradalomba.
A II. világháború utáni földosztással a birtokviszonyok megváltoztak. Különösen az 5-10 kh-dal rendelkező réteg duzzadt fel, mert a juttatott földek nagy részét az 1-2, és a 2-5 holdasok kapták. A Földosztó Bizottság gróf Széchényi Andor Pál területéből és a káptalani birtokból kb. 500 kh területet kapott az igények kielégítésére. A juttatott területek: Cserhát, Marót puszta, valamint Bánom lap.
Új fejezetet jelentett a falu életében az 1961-ben megalakult termelőszövetkezeti gazdálkodás beindítása.
A lassú fejlődés bizonyítéka ebben az évtizedben a bekötőút, a szilárd burkolatú járdák, a családi házak építésének beindulása, kultúrház, posta építése …. Aztán tovább fejlődött a falu.
"Az 1960-as években épült kultúrház vizesblokkal lett ellátva, bent van a könyvtár és a Marcali TV stúdiója. 1970 óta van orvosi rendelő. Felújítottuk a templomot, új ravatalozót, szép díszkaput építettünk, 200 méter hosszan térkővel lerakott járda készült, átalakításra került az I. világháborús hősök emlékműve, a temető köré kerítés készült, utat, járdát, buszvárókat, busz-szigeteket építtettünk, 2007-ben felújítottuk a kereszteket, 10 éve van gáz, és még ezeken kívül is nagyon sok minden történt." – így vall a 2010-ben 45 évi tanácstagi, képviselői munkájáról leköszönő Babina Elemérné képviselőasszony.
Horvátkúti remeték a XVIII. században – A Szent Anna kultusz
A horvátkúti kápolna vélhetően nagyon fontos szerepet játszott a település életében a XVIII. században. A Szent Anna tiszteletére emelt kápolnát (gótikus stílus) 1542. december 7-én szentelték fel. Körülötte temetőt nyitottak. Az épületet a törökök elűzése után restaurálták. Jákli János renoválta 1743-ban. A tornyát 1795-ben építették. A kápolna mellett telepedtek le a ferences rendi remeték: Vukovics József 1747. szeptember 15-től 1753. május 29-ig, Györke Pál 1753-1754-ig, Erdélyi János 1754., akit 1767. január 2-án újra beiktattak a remeteségbe.
Györke Pál, mint fráter-testvér, a többi, mint páter-atya működött. Elsődleges feladatuk a remeteség mellett a horvátkútiak és a környék lakosságának földművelésre tanítása volt. Addig ugyanis pásztorkodással foglalkoztak, csak a legszükségesebbet termelték meg. Simonfő Mihály kéthelyi plébános fáradságos munkájukról elismeréssel szól, mert nemcsak az egyedüllét, a hideg, a zivatarok nehezítették a munkájukat, hanem a plébánia hiánya is. A remeték a segösdi főesperességhez tartoztak, a szolgálatuk négy éven át tartott. A hívek és a remeték a hitéletet nagy áhítatossággal gyakorolták. |
